Miért nincsenek pontos számadatok még mindig arról, hogy tulajdonképpen hány áldozata volt a doni katasztrófának?

Sajnos a veszteségkimutatások nagyon hiányosak, ez főleg a ’43-as január-februári áttörés során történt események miatt van így.  Míg a korábbi időben, a hídfőcsatában, az előrevonulásban nagyjából sikerült a temetőkatasztereket felmérni, egyébként a hősi halottak adatainak a vezetése a tábori lelkészeknek az egyik legfontosabb feladata volt, de nyilvánvalóan a visszavonulás során ezt nem tudták teljes mértékben végrehajtani. Nehezíti a pontos számadatok kiderítését az is, hogy nem tudják pontosan azt sem, hányan estek fogságba, és közülük hányan haltak meg már az első nap a hadifogolytáborban és hányan akár évekkel később.

 

Arról is eltérő véleményeket lehet hallani, hogy szedett-vedett volt-e, avagy sem a magyar honvédség felszereltsége.

A Magyar Királyi Honvédséget akkor nem egy ellenséges, úgymond szuperhatalom ellen képezték ki, és nem az orosz időjárásnak megfelelően szerelték fel. Tehát a közép-európai időjáráshoz találták ki az összes felszerelési eszközt, ruházatot és fektetési anyagot, illetve a közép-hegységekben, síkvidéken vívott harcra alkalmas felszereltséget biztosítottak számukra. Ilyen speciális extérm körülményekre nem állt készen ez a hadsereg.

 

Most hogyan tekint vissza erre az eseményre a hadtudomány, mint elkövetett súlyos hibára? Hogyan oktatják ezt a hadműveletet a katonai iskolákban?

Hibák sorozata, súlyos hibák sorozata, amit nem lehetett volna, illetve nagyon nehezen lehetett volna elkerülni. Illetve lehet, hogy még több véráldozat árán lehetett volna csak elkerülni. Ugye a történelemben nem létezik az a fogalom, hogy „mi történt volna, ha” modjuk a Második Magyar Hadsereget nem vezénylik ki, és a németeknek ellenszegültek volna. Sajnos ez egy kényszerpálya volt, a terület-visszacsatolásoknak ez lett az ára. Ugye a mai napig úgy él a köztudatban, hogy második Mohács, doni tragédia, a legnagyobb veszteség a 20. században, sajnos ez tény, nem hiába él így a köztudatban.

 

Igen, de kik követték el a hibát? A Magyar Hadseregből, vagy inkább Németországból keressük a felelősöket?

Itt is, ott is. Azzal nem lehet vádolni a magyar katonai vezetőket, hogy direkt martalékul dobták volna oda a katonákat. Ugye korábbi évtizedekben ez sokszor elhangzott, hogy meghalni küldték ki oda a fiainkat, hogy leírt hadsereg volt, hogy direkt azért választották ki a katonákat ebből a tartalékos korosztályból, mert hogy rájuk már úgysem lesz szükség, de a felelősöket a felsőbb politikai körökben kell keresni. Tehát, mint ahogy korábban mondtam, ez a kényszerpálya okozta súlyos hibák, tragédiák sorozata volt.   

 

Az akkori vezérkar figyelmeztette a politikusokat, hogy ebből baj lesz?

Hogyne, persze. Szabó Péter úr könyvében eredeti dokumentumokat találunk, és nagyon jól végig lehet követni, hogy a Második Magyar Hadsereg vezérkari főnöke levelében, vagy jelentésében milyen hiányosságokra hívja fel a figyelmet, hogy ezt a hadseregparancsnok hogyan továbbítja a vezérkar főnöke felé, majd ő hogyan továbbítja a honvédelmi miniszter felé. Ebből kiderül, hogy tudtak a hibákról, felhívták a figyelmet, de sajnos a kijavításukra, illetve mérséklésükre nem adódott lehetőség.

 

A visszatértek kaptak-e valamilyen kárpótlást azért, amit ott el kellett szenvedniük?

Nem, erről sajnos nem tudunk beszélni. A visszatértek fogadtatása ugye különös volt. A magyar közvéleményben, az akkori sajtóban a doni katasztrófát nem vetítették ki igazán, részben igyekeztek is elhallgatni, hogy nehogy sokkolják a közvéleményt, hogy mekkora emberi és anyagi veszteség érte az országot. Anyagi szempontból azt lehet mondani, hogy a nehézfegyverek 100%-át elvesztette a magyar hadsereg, de egyéb fegyvereit tekintve is 70 %-os veszteséget szenvedett, ami nézve az ország hadiiparát, bizony igen komoly kárt jelentett. A hazatérők közül, aki valamilyen jelentős haditettet hajtott végre, ő megkapta a kitüntetését, nyilvánvalóan a magasabb rangú parancsnokokat, akik helytálltak, azokat is díjazták, de semmiféle kárpótlásban nem volt részük.

 

Jány Gusztáv személye és döntései is számos kérdést vetnek fel. Vajon helyesen döntött-e, egyáltalán volt-e döntési lehetősége abban, hogy a végsőkig kitartson a magyar hadsereg. Volt egy súlyos hadiparancsa is, amellyel a demoralizálódott hadsereget próbálta egyben tartani.

Ez a híres hadparancs, amit februárban adott ki, hogy a magyar katona elvesztette a becsületét, és ezt a becsületet nagyon nehéz harcok árán lehet majd visszaszerezni. Hogy ő maga megundorodott a magyar katonától. Azt tudni kell, hogy idegösszeroppanás szélén állt, sokkolta a magyar hadsereg vesztesége, és a visszavonulás alatt, a fegyelem helyreállítása érdekében elkeseredésében írta ezt a parancsot, amit később visszavont, de erről híresült el sajnos. Jányi Gusztáv személyéről tudni kell, hogy nagyon rossz volt a kapcsolata a német felettes dél hadseregcsoport főnökeivel, többször összeveszett velük, lemondással fenyegetőzött, sőt, többször be is adta lemondását, de a katonai vezetés úgy vélte, hogy egyszerűen nincs nála alkalmasabb személy, aki a Második Magyar Hadsereget vezesse.

 

És ez így is volt?

Sajnos ezt nem tudjuk megítélni, mert nem ült más a parancsnoki székbe, de azt tudni kell, hogy kiválóan képzett katona volt, ugye a pályafutását az első világháborúban kezdte, akadémiát végzett, és a Magyar Honvédség egyik legkiválóbb tábornokáról beszélünk. Tehát mindenképpen kiemelkedő személyisége volt akkor a magyar katonai felsővezetésnek.  Ugye, már amikor az Uryw-i támadás kibontakozóban volt, és beérkeztek az első hírek, már akkor kérte a német felsővezetéstől, hogy hadd vonja egy kicsit vissza a magyar csapatokat, hogy egy új állásban, pihentetett legénységgel fel tudja venni a harcot, de  a hitleri parancs az adott volt, amit  Sztálingrádnál kiadtak, azaz egy lépést sem hátra, és ez ellen sajnos nem volt mit tenni. Megérkezett később a visszavonulási parancs, de sokak számára ez sajnos már későn hangzott el, s ez rengeteg magyar katonának az életébe került.

 

Ma a katonautódok, mint Ön is, hogyan gondolnak vissza erre az eseményre? El tudják képzelni azt a szituációt, helyzetet, amiben a doni magyar katonák voltak?

Igazából mai katonaként ebbe nem nagyon tudunk belelátni, mert ehhez ismerni kell a kornak a társadalmi viszonyait, ismerni kell az akkori hadsereget, hogy hogyan működtek a dolgok. A mai kor embere nehezen tudja elképzelni, hogy hogyan mozogtak, éltek, ettek ott az emberek. Hogyan, milyen szálláson aludtak, milyen volt az egymás közötti viszony, ez nagyon nehezen elképzelhető helyzet lenne egy mai katonának, és erőn felül kellene teljesítenie, hogy egy ilyen doni harctéren helytálljon.

 

Bizonyára sokan megpróbálják beleképzelni magukat ebbe a helyzetbe, én magam is elképzeltem azt hogy ott vagyok egy ilyen lövészárokban, mínusz harmincöt fok van, és tudom, hogy gyakorlatilag értelmetlen a harc, és azt is tudom, hogy kevés esélyem van a túlélésre, éhes vagyok, szomjas vagyok…

Harckocsik jönnek, amik ellen nincs fegyverem…

Igen, próbáljuk elképzelni az elképzelhetetlent. Ilyenkor vajon mi tartja a lelket a katonákban?

Csak a hazajutás reménye, hogy viszontlátják a szeretett családot. Említettem az előadásomban, hogy nagyon sokat jelentett a bajtársi közösség. Ha elesett egy bajtársam, akkor fölvegyem a földről, ne aludj el, gyere velem, hazajutunk meglásd, tartották egymásban a lelket a katonák, és ez sokaknak a hazatérést jelentette. Tehát óriási szerepe van a bajtársi szeretetnek. Ezt sokan hajlamosak manapság alábecsülni, de ez igenis akkor nagyon sokat számított.

 

Az a fajta hazaszeretet, kitartás és becsületesség, az ugyanúgy sajátja a mai katonáknak is?

Azt szoktuk mondani, hogy a katona is csak egyenruhába öltöztetett civil, tehát a katonák között is vannak kiváló, hazaszeretettel és felelősségtudattal rendelkezők és gyengébb jelleműek, de igyekeznek azért a megfelelő „emberanyagot”összeválogatni. Országa egyenruháját azért nem húzza fel az, akiben szemernyi hazaszeretet sem lobog, ebben egészen biztos vagyok. A Honvédségen belül igenis sokat adnak arra, hogy a honvédelmi nevelés, a hazaszeretetre való nevelés jelen legyen. Nem mondom, hogy több előadással és  például a Hadtörténeti Múzeumba történő látogatással ezen ne lehetne javítani, de szerintem jó úton jár a Honvédség ebben is.